a baromfiak közt akadt egy pulyka is. igazi vérszemű jószág. a többi barom nem csípett alattom mód hátulról a sarkába, de ez, ez igen! csak a pulykára fújt, Kráááknak hívta, s jól célzottan - ahogy az utcán a cigók tanították- fejbeküldte parittyával. Krááák már nem érdemelte ki a Krá-á-á-á-á-á-á-á-k nevet. beledeglett.
ahogy sok más barom is várja, hogy valami isteni lehelet megcsapja, és eldagonyásszon az örök baromfiaknak fent Böllér kése alá. csak a barmokat -akiknek híg a levük és vérük nem itta át a magyar földet- nem értette soha, minek nekik sok baromfi? s gondolhatja hovatovább, ha most még csak tükör által "szürkevályogos" is a szem, de akkor majd színről-színre.

a legizzasztóbb a 68. nap volt. konyhagőzös hajjal, zsírpöttyös melósruhásan a  nyári leszálló napfénybe -bele. az estvék az övék. a hullámok lazítanak, elnyugtatva a lüktető gondolatokat. azt hiszem, szerette.
ahogy a tuja levelét elmorzsolni tenyerében. lopva beleszippantott: még mediterrán.
belemélyítette körmét a narancshéjba, mielőtt csereberefogadom zsírkréta lett. ennyi jár.
- gondolta, és visszafordult a tábla irányába: a nagy F betű.

mennyei lakodalom a reggebéd. zsíroskenyér lila hagyma pirosporral, ahogy száll a levegőben és lecsöppen a házimackónacira. akkor is. annyi különbséggel, hogy ott és akkor már kemény tél volt. itt más. itt nincs igazi homok, és igazán sík sincs. ott pedig.... nem volt sík keménykedni. de fájt a körme alatt a szálka. és dühöngött Galgó-c-z-y tanárnő félelmetessége miatt. egy szemköpéssel ki tudta hűteni a faparkettás osztálytermet. hajkoronájában álmában is furcsa károgó madarak krákogtak. ahogy lecsöppent a zsír - pedig már egy ideje nem eszi le magát, ..... lehet ez hiányzott neki. ez az otthonosság érzése saját ruhabőrében- ugyan az a zsírcsepp, felemelte fejét és kész volt mindenre. ki áldozza be a fél fele kenyerét, a zsíros oldalát? b e   k e l l   k e n n i   a   t á b l á t   é s  n e m   l e s z   í r á s   ó r a!!! Fejes tesók kezét zsebre kapta, és még akadtak mások is, akik felbátorodtak ezen a lázadáson. minden merő zsír lett, ahogy elképzelte. az egyenruha gallérja mind a mai napig őrzi. mást is. kaptak a fejükre, a körmünkre. még jobban fájt. szövetséget kötöttek. ellenséget találtak. elkezdődött a háború.    az a lilahagyma karika olyan lassan folyt le a zöld táblán, ....n a g y o n   l a s s a n . .   . . .  . . . a kávé is kihűlt az asztalán. mégis c s a k  t o v á b b   k e v e r g e t i.

leszek. magamnak ezt ígérem,
szomjan halónak felhőt az égen.
és lehetetlent, hát óriást!
kisebbre jövőm gúnyosan ásít.

ha megszületnék, hol, ki keresne?
mondanák: nincs is! itt se, ott se.

lassan ment át az zebrán. gőzölgött a

sárgás bőrszagú kabátja. úgy gondolta,

hogy amíg érzékeli a fehér csík, nem lesz

baj. átbotorkálhat a bácsi.

piros lett.  mindenki megmenekült. de a zebrák

nem térérzékelőek....

f
      é
                n
            y
 

      s
z
            i
     l
á
       n
   k
o
    k



repdeső szentjánosbogárkák. összekapdostak jó pár zacsira valót, és be a szénaboglyába. bár fogna holnapra is a gyerekeknek, varázslatos lenne a fény-jelenség. így marad a mozaikosság összeilleszthetetlensége, ..... kiszáradt a nyelv, félig leng a vitorla. nyál híján marad.

gyerekkora az a szép ruha, in memoriam Fejes tesók. nem jártak betűik mint csillag az égen, ahogy érdemes. ugye Galgó-c-z-y tanárnő? körbevitte irkatábláját, körbe kellett. röstellte magát, és a szép dőlt betűit. ott ült a Tesók közt, de az ő betűik valahogy sokkal érdekesebbek voltak. padlószöszmöszök, szénaboglyák, törött esernyőnyelek, füstbement fecskefarkak, csorba bögrék, tevétnyelt giliszták. gondolta, "Nagypapó ezt nem mondta, csak mesélt a betűkről, különleges bogarakról és a vonalakról." Táblácskáján elkente izzadt ujjait. Ami szigorúan tilos volt!

ha tovább kavargatja kék apróvirágos bögréjében a törtzúzott kávébab ízét, nem torzult volna el már az első korty után tekintete. sebaj. arra gondol, amikor egy nyári napon, egy ritka nyári napon nagypapóék kertjében felmászott a kedvenc körtefája göcsörtös ágain. az istenért sem akart lejönni onnan. pedig nagymamó tepsziben sült szilváslepénye már kifolyt az udvarra, kitöltötte a lemállott házfalakat, kiszínezte a macska bajszát is. belefáradt, hát leült a padra fadobozkás írókészletével. kíváncsiság húzta. húzta nagypapó fejebúbja felé, mit serceg az öreg? milyen szépen kanyarognak a lúdtoll karcsú vonalában ezek az apró hosszúkás formák. mindennél jobban szerettem volna ilyen izéket rajzolni. jobban, mint a felszelt, ablakban hűlő sütemény. "először nyalogasd le az ujjaidról a fa mézét, mert összemaszatolod a papírt. az meg érték!" 

igen, az a méz is keserűségre húzta száját.

a fekete - fehér kavicsnyomat mintázatú linóleumon szemével madarat talált, ott meg egy dínó, amint éppen megkarmolja a furcsa orrú arcot nézd! percek kérdése és elindul a vérkeringés. csak még meg kell várnia azt a felkelő napcsíkot, ami a kezéhez simul.
tervezés.
papír.ceruza. ma nem fogok radírt használni. azért sem. szépen összenyálazom a filmnegatívumokat.

                                                        

nagy szerencse,  ha bezárják a konyhaajtót.   de most sem. úgy kúszik be a  lészag az ajtó repedési közt, mint a ködösült pára  a vízbuborékok közt.     s már ott láblógál  álom-ébrenlét kifinomult  határán - csónakázik. pár hete látta először életében porosnak a vízfelszínt.   gyönyörű volt.    akár az álom.

egyszer csak felkapta a fejét az asztalról. megdermedt. a hideg őszi szél. a hangtalan szomszédság. a pár órája fennakadt gondolat. igen, az ablakot nyitva hagyta. 
senki sem távozik.
senki sem jön.