Létezik egy pont, amit elképzelve ringatod magad egyre közelebb vagy távolabb. Erőlködés. Távolság. Vizes vagy. Sosem fulladhatsz meg. A pont a tengerrel hullámzik. Sosem lesz se közelebb, se távolabb. Hiába sem fulladhatsz meg. Egyszerűen vagy, ahogy a pont a víz felszínén.

szitáló, ködáztatta kutyu. hatalmas erővel szinte odavonzza az elhagyatottság. nyüszített. mint egy szélütött fatelepi gerezd. szilánkos volt már. leült mellé egy tuskóra. meghatódott. mindig is érzékenyen érintette az elmúlás. a régi, málló történelemben kotorászik. az otthonosság érzése kétesélyes. 

…. Panaszkodik. Dől belőle a panasz. Panaszkodik a kapott és szerzett nehézségekért, a töredékes vagy túl jó család miatt, a választott vagy kényszeredett utakért, elpanaszolja barátai panaszát is, hogy milyen nehéz élni, aztán hogy milyen nehéz jól élni, és milyen fájdalmas jól átélni, s milyen kapzsistalistán megélni. Végül is….. Élni meg kell tanulni.

Aki rájön arra, hogy bármikor megölheti magát, annak nincs miről panaszkodnia. Mi bármikor megölhetjük magunk. Megvan hozzá minden. A kezünk, a kenyérkenő kés, vagy egy ablak, ha futurista vagy,  …..ha vesztettél el már valamit, valakit, aki az életed volt, az életed egy nélkülözhetetlen része, kis atomja, egy felejthetetlen illata, utána ezerféle halálstratégiát alaposan végigjátszhattál, apró halálok a gyászfolyamathoz, a születésért. Annak az embernek, akinek mása sincs, csak a tudata (s azért is már szinte meg kell küzdenie, hogy ne „csillapítsák”, altassák el gyógyszerekkel),

….olyan élethelyzetet termet, amiben morálisan nem lehet sem igent, sem nemet mondani a halálra.

….olyan élethelyzet, amiben morálisan nem lehet sem igent, sem nemet mondani az életre. Nem játék. Nem színdarabról van szó.

            Nem hiszem, hogy az a kérdésem, mit választanék az ő helyében. Nem hiszem, hogy az a kérdésem, hogy mit válaszolnék neki. Nem hiszem, hogy az a kérdésem, hogyan segítsek egy ilyen embernek. Bármelyik szereplő lehetek. Minden szerep „én”vagyok. Minden oldal tökéletesen megkonstruált. Minden oldal emberi. Minden oldal beszél vagy kiált a megtanult-, felvett-, felelősségteljes munka-, barátság-, házastársi szerep felől is. Ennyi empátiás distressz egy forgalmas négysávos úton is forgalmi káoszt idéz elő. Karambol. Elnézést, ez nem humor. De ki beszélhet itt komoly dolgokról komolyan?

(szünet)

(még több szünet)

A szabadsághoz való jog. Az akarat szabadsága. Legyünk tisztában saját emberi gyengeségünkkel, hogy tudjunk méltó választ adni egy olyan helyzetben, amiért felelősek leszünk. Legyünk tisztában azzal, hogy nem kell mindenféle orvos a halálhoz, mert az élet csinálja a halált is. A tudomány folyton hergeli önmagát, mindig születnek újabb és újabb elméletek, fantasztikus szerkentyűk, csodás polihisztorok, és „áldozataik”. Így van. Csak sose felejtsük el, hogy a tudomány az emberért van. Minden gondolatunkat, elvünket, az erkölcsünket, minden apró mozdulatunkat annak kell áthatnia, hogy mi az „emberért élünk”, aki…. És lehet sorolni: ....aki nem tud cipőt kötni, aki kicsit nyálas, akiről csak azt mondják „Ez a Pistike milyen egy rossz gyerek!”, aki csak arra vár, hogy kicsit megtutujgassuk, vagy szemünk sarából kísérjük, amíg végig megy a fehér botjával a járdán. A szakma erkölcse úgy szóljon a testünkből, a kezünkből, a szánkból, mint az anyatejjel szívott édes "kenyér". Legyen!

Szóval. Csak azt akartam kibökni, hogy fontos minden empátiás stresszünket, együttérzésünket figyelemmel kísérni. Izgalmas és könnyen elárul, hogy milyen attribúciókat tulajdonítunk a szenvedőknek. Mert ebben a történetben mindenki szenved valamitől és valakitől. Aki a halált akarja, mindattól szenved, ami és aki az életet éli és éltetni kívánja (benne is), aki cselekvő, MUNKÁJA van, komponál. Aki az életet éli és élni akar, az attól szenved, aki a halált akarja.

Olyan sok és nehéz kérdést feszeget ez a történet, hogy egyre sem vállalkoztam megválaszolni. Nincsenek kész válaszaim.

Kész helyzetek vannak,      és én,    és ő.

           

Ennyi.

Forrás: -

Betűzte:  Én

nitrate nocturne

      

     

   

kisebbedik.
vagy ő nem fér már bele.
csak az idő.
mennyiségi szaporodás. centiméter.
vagy valami más. 
a gondolatritmus darabosságába belenyúl a 
k
ö
r
t
e
f
a
ága. 
nagypapó görbület, minden porcikában megfeszült arcizmok, ahogy lesnek. az az alázat, ahogy megközelít. ahogy kézbe veszi, felmutatja a fa ágain csüngő "macskakölyöknek". elmúlt idők rablása után egy másik relikvia álljon: 

és várjuk az a telet. Éva névnap. többet jelent számára, mint nevet. kinyitotta a nagy vörös, világháborús időkre megvastagított kaput, meglátta s már mondta is:

"- Tudod-e Éva, hogy milyen szép neved van?

- Nem nagypapi.

- Tudd meg, hogy minden névnek a benned írt jelentése a legszebb. Azt jelenti, hogy  é l e t , a z   é l e t e t   a d ó   n ő t  viseled."

advent. karácsony. nevek - jelentések. 

"idők voltak, csak nem hittem bennük."

Postafelügyeleti Főosztály iktatószám: PT/733-14/2013

Tárgy: a feladó nem beszámítható

E L B O C S Á T Ó    S Z É P   Ü Z E N E T

Írta és rendezte.

 

Drága Egyetlenem!

Hol vagy? Tudod, itt a falak közt nehéz úgy igazán szerelmesnek lenni. Az embert – mert hát minden csonkaságom ellenére, az vagyok ­-  ilyenkor szárnyakat kap: repülök a sosemvolt karjaimmal, mellkasomat teleszívom friss levegővel, és élvezem, ahogy áramlik bennem. A föld felett járok sosemvolt lábaimmal, megtanulok szaladni, esni-kelni. Gondolataim, azok a csigalassúsággal működő, el-elakadó fogaskerekeken nyikkanók, mintha búgócsigába bújtak volna. Megfoghatatlanok. Kacagva kergetőznek önnön tükörképem előtt. Most, hogy így jobban megnézem, tényleg. Ott egy félszeg mosoly. A szám sarkában már megszáradt a nyál. És borostás is vagyok. A fejem mindig félrecsuklik. De így, hogy ott az a mosoly, nem is vagyok olyan, tudod Kedves, olyan ümm- ümm. Olyan visszataszító. Mint a fogyatékosok itt mind. Érted Kedves, ők nem szerelmesek, mint én. Én már Más vagyok. Én szép vagyok. És szerelmes.

Ui.:Hol vagy már? Mért késel? Azt mondtad meglátogatsz és elmegyünk sétálni.

Írj! Megadom a címem, a leveleket rendszeresen kiosztják nekünk.

Örök Otthon

Rideg utca 1.

1010

Drága Egyetlenem!

Itt minden a régi. Csak engem cseréltek ki, mióta megláttalak. Néha azt sem tudom, férfi vagyok-e vagy nő. Ez nem probléma. Itt ez mindennapos. Múltkor Jóska meg akart csókolni. És bolondságból felhúzta Lili szoknyáját. Lili azt mondta, cseréltek. Lili szép lány. Csak nem szeret. Kedvesem, most nem vagyok olyan költői. Állítottak a gyógyszeremen. Ezt is én írom, a Jóska.

Puszillak és írj!

Jóska és én

Drága Egyetlenem!

Olyan rég láttalak, már idejét sem tudom. Talán egy évszak is lepergett, és Te nem vagy sehol. A gyógyszerem beállt, nyugodt vagyok és emberarcú. Nem félnél Tőlem. Addig is írok, jót teszel a lelkemnek. Bizsergek, mint amikor a mosott fehér lepedőt kivittem Anyuval a teregetőhöz. Tél volt, csak úgy gőzölgött! -ahogy kiráztuk, a vízcseppek szanaszéjjel repdestek. És bizseregtem. Most is alig férek a bőrömbe, mert Rád gondolok. Az ápolók már cikiznek, amiért ennyit ábrándozok -persze, mert ők sem tudják, mi az igazi szerelem. Azt mondják, „hülye vagyok”, meg hogy „csak képzelgek”….. – és hogy „ne verjem a faszom, amikor írok”. Mert most meg kell, mert folyton Rád gondolok.

Küldesz képet?

Puszi!!!

Drága Egyetlenem!

Délután rám borítottak egy lepedőt! Azt sem tudtam, hol vagyok. Így meg ők nem látják, mit csinálok. Nem értem mi történik körülöttem. Egyáltalán nem. Az ápolók olyan furcsák mostanában. Nem mondanak semmit, csak folyton susmusolnak, meg számolják a nőket. Egyel több gyógyszert kapok, de nem tudom mire való. Csak van, ahogy én is. Csak az a lepedő ne lenne, vagy a Többiek!

Drága Egyetlenem!

Este hallgattam a rádiót, és nagyon felizgatott. Valami Dr. Kálmán Zsófia olvasott fel egy érdekes és tanulságos részletet. Felírtam a címét is: A Taigetosztól az esélyegyenlőségig. Nem hiszem, hogy valaha kiadják! Azt mondta, emlékszem: „a szexualitás minden ember veleszületett sajátja, egészséges önmegvalósításunk egyik lehetősége, amelynek tagadása, tiltása, elfojtása súlyos személyiségzavarok kialakulásával járhat.” Tudod Kedves, mit jelent ez?

M I N D E N T. A minden embert. Bátor nő lehet, hogy ilyeneket ír rólunk. Teljesen felborította az eszem rendjét. Mindig az van, amit velem csinálnak. De ő meg azt mondja, mit csinálhatok én! Tudod Kedves, mi aszerint vagyunk csoportosítva, amink nincs, ami hiányos vagy nem úgy működik, ahogy mindenki másnak. A testünk jelöl meg bennünket, meg az agyunk, hogy mi van benne. Nekem a Jóskáétól kicsit több, jó eszem van. Csak azt nem tudják sokan, hogy érzek is. Téveszméket kergetnek ezek a Gondozók, azt hiszik az inkompetencia a normális párkapcsolatra és szexualitásra is generalizálódik. Ha tudnák, amit tudok én! Az én „életminőségembe” beletartozol. Nekem is igényem, hogy legyen társas kapcsolatom, amit elfogadnak, és megadják a módját. Sosem hoználak ide, ebbe a steril négyfal közé – a végén még letakarnának minket egy fehér lepedővel, mint akik nem is léteznek. Hát kikérem magamnak. Boldogságom titka, hogy szeress! –és hogy szerethessek. Bennem motoszkál, hogy nem kéne hagyni a további megaláztatásokat, a csalódásokat. (Tudod Kedves, voltam én már szerelmes. A Lilibe. De ő nem szeretett. Sírva mondta, azért, azért…. mert én nem érthetem. Nőnek lenni itt sokkal rosszabb és megalázóbb.) Beszélnem kéne Valakivel erről. De kivel Kedves?

Te hol vagy?

Mit csinálsz?

Eljössz hozzám?

Megnyugtatsz?

Megsimogatod az arcom?

Leszel a barátom?

A Kedvesem?

Ui.: Várlak!

A Postafelügyeleti Főosztály Osztályvezetőjének válasza:

A leveleket nem áll módunkban kézbesíteni.

1. a Feladó Címzettje ismeretlen

2. a Feladó feltételezetten értelmi fogyatékos személy

3. a Feladó hiányos ön-, és világismerettel rendelkezik

3. a Feladó többször tesz irracionális kijelentéseket, súlyos pszichés problémával küzd

4. a Feladó szocializálatlan

5. a Feladó lázító

6. a Feladó ön-,és közveszélyes

Kérem mielőbbi átvizsgálását a fennmaradt dokumentumoknak!

Köszönettel:

A Főosztályvezető

a baromfiak közt akadt egy pulyka is. igazi vérszemű jószág. a többi barom nem csípett alattom mód hátulról a sarkába, de ez, ez igen! csak a pulykára fújt, Kráááknak hívta, s jól célzottan - ahogy az utcán a cigók tanították- fejbeküldte parittyával. Krááák már nem érdemelte ki a Krá-á-á-á-á-á-á-á-k nevet. beledeglett.
ahogy sok más barom is várja, hogy valami isteni lehelet megcsapja, és eldagonyásszon az örök baromfiaknak fent Böllér kése alá. csak a barmokat -akiknek híg a levük és vérük nem itta át a magyar földet- nem értette soha, minek nekik sok baromfi? s gondolhatja hovatovább, ha most még csak tükör által "szürkevályogos" is a szem, de akkor majd színről-színre.